Kálmán Imre

Kálmán Imre Kálmán Imre operettjeiről híres magyar zeneszerző, karmester.

1882 október 24-re, mikor is a Balaton menti Siófok nevű üdülőhelyen Kálmánéknál megszületett a kis Imre, már két gyermek – Béla és Vilma- élt a családban. Később még három testvére született. Imre életének első éveiben szülei nem küszködtek anyagi problémákkal. Apja, Koppstein Károly gabonakereskedő és vállalkozó, jólelkű, tehetős ember volt. Édesanyja Singer Paula szelíd,művészlelkű asszony, aki megérte még fia világhírét. Bár nem fényűzően de kellemesen éltek; inast és szakácsnőt is tartottak.

Koppstein Imre a vezetéknevét később, a gimnáziumi évek alatt Kálmánra változtatta. Gyermekkorában a kis Imre már csalhatatlan tanújelét adta rendkívüli zenei tehetségének. Édesanyja és Vilma nénje zongorázását aktív részvétellel hallgatta. Lekuporodott a dívány sarkába, s korát meghazudtoló komolysággal, átélést tükröző szemmel figyelt. Arca hol sápadt volt a meghatottságtól, hol kipirult az izgalomtól. Nemcsak a zongora állott rendelkezésére a szülői házban, hanem a tehetséget is öröklötten hozta magával.

Anyai ágon családjában elsőrendű muzsikusok, míg édesapjáéban kiváló rabbik, tanítók voltak. 1888 nyarán, Siófokon, több neves látogató között Liedl Ferenc (1856-1900) hegedűművész is ott volt. Kálmánéknál vett ki szobát, hogy zavartalanul gyakorolhasson. A gyermek Kálmán Imre először tőle kapott zenei leckéket. A gyermek Imre teljes lélekkel a művészeteknek kötelezte el magát. Általában, a zeneszobában lehetett megtalálni, kivéve, ha színházba ment. Ott sündörgött a házuk közvetlen szomszédságában lévő, Karpelesz Lipót által alapított Nyári Színkör körül. Kálmán Imre minden próbán pontosan megjelent hívatlanul. Ahhoz is volt bátorsága, hogy felmenjen a kulisszák mögé. Lenyűgözte és megbabonázta a színház világa. Ugyanakkor a rapszódiák ifjú rajongója egyáltalán nem álmodozott zenészi karrierről, szabó akart lenni.

Hat éves korára Imre megváltoztatta terveit, már nem új ruhákkal, hanem jogaiknak védelmével akarta megörvendeztetni honfitársait; a kis Kálmán elhatározta, hogy ügyvéd lesz. Elemi iskolai tanulmányait az egytanerős izraelita népiskolában végezte. A siófoki zsidóiskola nagyon jó hírnévnek örvendett, keresztény szülők is szívesen járatták ide gyermekeiket. Nemcsak a városszerte elismert kiváló pedagógus, Rónai Adolf miatt, hanem azért, mert itt német nyelvet is tanítottak.

Az iskolában Kálmán Imre osztálytársa volt Révész Géza, aki később világhírű pszichológus lett. Kálmán Imre első zongoraleckéit Remcsák Antalnétól, a siófoki művész-tanártól vette, még elemi iskolás korában. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten, a Deák téri Evangélikus Főgimnáziumban végezte. Bár Imre két iskolában is tanulmányokat folytatott – gimnáziumban és zeneiskolában- amint egy órácska szabad ideje támadt, azonnal a zongorához ült és Schumann és Chopin szerzeményeit tanulta.

A zene elvarázsolta és megrészegítette. A nyári szünidők alkalmával, majd hogy nem erőszakkal kellett őt a zongorától eltávolítani és az ebédhez leültetni. A szünidő végére Imre a kezét oly mértékben megerőltette, hogy a billentyűk legkönnyedebb leütése is hihetetlen kínokat okozott. Imre betöltötte a tizenötöt, mikor 1898-ban először lépett a közönség elé Mozart Fantáziájával. A koncertteremben újságírók és kritikusok árgus szemekkel lesték a fiatal zenész képességeit. Imre olyan kicsinek és törékenynek tűnt, hogy az újságok lelkesen nyugtázták a „tizenkét éves zenész” tehetségét. Tanulmányai utolsó évében, szülei akaratának megfelelően azonnal érettségi bizonyítványt is szerzett, kitűnően téve le vizsgáit.

Ezzel együtt ekkor kezdődött kettős élete is, hisz szülei kívánságának megfelelően felvételizett a Budapesti Egyetem jogi tanszékére, ahol nyolc szemesztert hallgatott végig és sikerrel leadott minden szükséges vizsgát. Mindez jelentős eredménynek könyvelhető el, ha figyelembe vesszük, hogy közben teljes erőbevetéssel a Zene Akadémián is tanult. A zenei elfoglaltság oly sok időt és energiát igényelt, hogy a disszertációja megírására már gondolni sem tudott.

Családja az ügyvédbojtári feladatokat zsebpénzzel finanszírozta de Imrének a zenetanulás fedezetét saját magának kellett előteremtenie. Zongorázni képtelen volt, a kezei felmondták a szolgálatot, így egy napilapba írt zenekritikákat. Ezek után 1902–ben megírta első zenei alkotását Jacobi Victor verseire. Az első munkát követte a többi, melyek közül legjelentősebbnek a Szaturnáliát tartotta és minden reményét, ehhez fűzte.

1904. február 24-én a Budapesti Királyi Operában tartották a Zene Akadémia végzős zeneszerzőszakos hallgatóinak koncertjét, ahol először és utoljára hangzott el Kálmán Imre szimfóniája. Azonban maga Kálmán mindig is ezt a napot jegyezte zenei karrierje kezdeteként. Ettől kezdve szentül hitte, hogy a szökő évek sikert hoznak számára, február 29-e pedig különlegesen jótékony nap. Kálmán ügyvédi karrierje nem volt sikeres. Újra kettős életet élt, azzal a különbséggel, hogy reggelente nem az ügyvédi irodába tartott, ahogy azt az otthoniak vélték, hanem a szerkesztőségbe. Meg kell említenünk azonban, hogy ott tárt karokkal és zenekritikusi állásajánlattal, valamint az ehhez felajánlott 70 koronával várták őt. A következő évben elnyerte a Budapesti Zene Akadémia által felajánlott Robert Folkman díjat, melynek következtében hat hetet tölthetett Berlinben. Imre kihasználva az alkalmat felajánlotta szerzeményeit – a Szaturnáliát követte az Endre és Johanna című szimfonikus poéma – különböző német kiadóknak. Ugyanakkor sem Berlinben, sem Leipzigben de még Münchenben, ahova hazafelé tért be, sem talált kiadót műveinek. "Úgy tűnik az én szimfóniáimra nincs szüksége a világnak? Végül arra a szomorú lépésre szánom el magam, hogy operettet fogok írni” kárörömmel tréfálkozott Imre és ő maga nevetett a leghangosabban. Lealacsonyodni az operettig!

Egy Robert Folkman díj birtokosa, Koesler professzor kiváló tanítványa, aki mélyen lenézte az ilyen egyszerű zsánereket. Azonban a lehetőségek úgy alakultak, hogy Kálmán hamarosan mégiscsak operettre váltott. Így kellett lennie, az ötlet a levegőben lógott. Johann Strauss és Millöcker – akik eme zsánerek pesztonkái voltak – már közel tíz éve sírjukban nyugodtak. És hirtelen az operett újjászületett. Imre kibérelt egy olcsó kis padlásszobát a Grazhoz közeli Kroisbachban, hogy zavartalanul dolgozhasson. Ott is írta meg első operettjét, a "Tatárjárást", melynek bemutatója hihetetlen sikert aratott Budapesten a Vígszínházban 1908. február 22-én. A közönség fáradhatatlanul tapsolt, újra és újra visszahívta a szereplőket a színpadra.

1909. január 21-én, közel egy év elteltével a bécsi bemutató is hasonló sikerrel zajlott. Még ebben a színházi évadban a hamburgi, pár héttel később pedig a berlini és prágai színházak is bemutatót tartottak. Egy év és egy nap elteltével pedig az elegáns Johann Strauss Theaterben láthatták az operett első előadását. A szöveg két ismert szövegíró  tollából származott, míg a történet abban a térségben játszódott, mely Imrének gyerekkorából volt ismerős, a magyarországi füves rónaság. Voltak ott jelenetek a cigányéletből és cigány dalok is… Imre, híven saját jelleméhez, pesszimistán állt a dolgokhoz. Ám ez alkalommal a szövegírók egyike, Fritz Grünbaum is képtelen volt elnyomni rossz előérzetét.  „Tetszik nekem ez az egész, határozottan tetszik- próbálta magát és szerzőtársát Julius Vilhelmet is megnyugtatni – talán csak ez a keringő…” Grünbaum lemondóan legyintett.

Kálmán új operettjének bemutatója 1912 október 11-én volt és a fent említett keringőt, minden félelmük ellenére a darabban hagyták. A következő napon dallamát már minden utcasarkon énekelték,  a siker robbanásszerű volt. Grünbaum értetlenül vonogatta a vállát és önmaga igazolásaként csak ennyit mondott:” Ez aztán a bomba, sosem tudni robban, avagy sem.”

Az első  világháború kezdetéig Imre még egy operettet írt „A kiskirály” címmel, de  fogadtatása alig érte el az „ udvarias taps” szintjét. Kálmán különböző szövegírókkal dolgozott együtt. Fokozatosan két szövegíró párral alakult ki jó kapcsolata: Stein Leóval és Jenbach Bélával, valamint Brammer Juliussal és Grünwald Alfréddal. Szerzői közösségük hozta a legtöbb sikert Imre számára.

A háború kezdetén Imre két művön is dolgozott: a könnyű, vidám „Zsuzsa  asszony”-on és egy másik operetten, melyet a szövegírók ideiglenesen  „Éljen a szerelem” (később " Csárdáskirálynő") néven neveztek el. A „Zsuzsa asszony” ( a későbbi Cirkuszhecegnő) bemutatója Budapesten 1915  február 23-ára esett és a fogadtatás meglehetősen fagyos volt. Átnevezték  az operettet „Miss. Tavasznak” és így hamarosan meghódította az amerikaiak szívét. A szerelemnek szentelt operett (Csárdáskirálynő) szövege Stein Leó és  Jenbach Béla tollából származott. Stein elismert vezető szövegírónak számított és Imre számára egy ilyen nagy hírnévvel és tapasztalattal bíró mesterrel dolgozni bénítólag hatott. Ráadásul, mikor megtudta a bemutató dátumát, lelki nyugalma szerte foszlott. „ Ó Istenem, csak ne 13-án!” Ám a Johann StraussTheater, figyelmen kívül hagyva Imre minden tiltakozását, a premier dátumát 13-ra tűzte ki. A premierre minden jegy elkelt. A bemutatóra azonban mégsem került sor, mert Joseph König komikus színész elvesztette a hangját és az előadást az utolsó pillanatban, elhalasztották. „Marica grófnó" Imrét nem nyugtatta meg az új időpont sem, bár november 17-e megfelelő dátumnak tűnt. Meg volt róla győződve, hogy az operett súlyosan megbukik, hisz premier időpontját elhalasztani szintén balszerencsét jelent. Ugyanakkor a következmények megcáfolták Imre összes pesszimista előérzetét. Bécset elárasztották az új operett melódiái.

Bár a ”Csárdáskirálynő” premierjére a háború derekán került sor de sem a front árkai, sem a puskatűz hangzavara nem tudták meggátolni az operettet abban, hogy eljusson Oroszországba és Amerikába is.  Magától értetődik, hogy sem a  zeneszerző, sem a szövegírók ettől nem gazdagodtak meg, hisz Oroszország  már harcban állt Ausztriával, és az Egyesült Államok is hamarosan belépett a háborúba.  Imre óceánon túli rajongói megpróbálták őt a háborús zónán kívülre juttatni. A washingtoni kormány kinyilvánította készségét  Kálmán Imre elmenekítésében, Imrét azonban mélyen megrázta idősebb bátyja halála, valamint apja cukorbetegségének elmélyülése és kilátástalansága. Mindezt tetőzte, hogy barátnője, Paula Dvorzsák- aki tíz évvel volt idősebb nála- örökre tolókocsihoz lett láncolva. Mint az közismert, a legjobb ilyenkor a munkába temetkezni. Imre egymás után írta a dalokat és elfelejtkezve az egész világról fényes, melengető melódiákat szerzett.  

Egyike az ilyen operetteknek a „Zsuzsa asszony” átdolgozásából készült „Cirkuszhercegnő”. A premier 1917 szeptember 21-én volt a Johann Strauss Theaterben. Nem volt elég szén, a nézőtéren metsző hideg volt, mégis telt házzal ment az előadás. Ekkor lépett be Imre életébe a fiatal orosz színésznő,  Vera Makinskaya. A permi születésű, anyjával 1917-ben emigrált szinésznő meghódította az ismert zeneszerző szívét. Ez az érzés, mely figyelmen kívül hagyta a harmincévnyi korkülönbséget, hamarosan esküvővel végződött. Ebben az időben kezdett Imre a „Montmartre-i ibolya”-án dolgozni, és elhatározta, hogy fiatal feleségének ajánlja. Vera hamarosan fiút szült neki (Charly), majd két kislánnyal, Lilivel és Yvonnal is megajándékozta. A „Montmartre-i ibolya” szándékosan erről a szerény kisvirágról szólt és csak a vájt fülüek, valamint Kálmán igazi rajongói élvezték ezt a francia hangzású zenét, a többiek mellett észrevétlenül suhant el.

Vera Kalman

A 30-as években az egykoron oly híres Johann Strauss Theater, ahol színpadra vitték az operettet, végnapjait élte. Azonban a Theater  an der Wienben bemutatott premier után a „Montmartre–i ibolya” az európai színházak színpadait is meghódította. Egy kis idő elteltével két berlini irodalmár, Rudolf  Sancher és Ernest Wellich felhívták Imre figyelmét egy szövegkönyvre, mely a magyar huszárok életéből ragadott ki pillanatokat. A Theater an der Wien, mellyel Kálmánnal már közeli jó kapcsolata alakult ki, 1932. március 10-én bemutatta "Az ördöglovas” című új operettet. A főszerepet, Hubert Mariska, a színház igazgatója énekelte.  Ez egy valódi siker volt. Még ebben az évben  a Kálmán család a bécsi negyedbe költözött, ahol a városi elit élt. A zeneszerző a siker fényében fürdött. Felesége, Vera partikat rendezett, és ezeken az estéken minden híresség és befolyásos személy megjelent. Ugyanakkor Imre, ellentétben feleségével, végtelen szerény jellem volt. A csillogás, bálozás, parti szervezés tőle mindig távol állt.

A soron következő gyermekáldások, egyéb családi események és vendégfogadások közötti szünetekben új operettjén dolgozott. „Josephine császárnő”-nek nevezte el és a premier jogát a Zürichi Városi Színháznak adta át. A bemutatóra 1936. január 18-án került sor. Az utolsó magyar Kálmán-premier 1937-ben volt a Városi Színházban. A Josephine császárnő címszerepét az európai operaházak csillaga, Németh Mária énekelte. Ezenközben Európa arculata és ennek megfelelően a közönség hangulata is napról-napra változott. Így például Bécsben is csökkent az érdeklődés az operett iránt. Puskaporos volt a levegő, mikor is 1938-ban az osztrák határon német katonák zúdultak át. Az Anschloss után Ausztriában is megkezdődtek a zsidóüldözések. Kálmán tovább nem maradhatott az országban. Először Zürichbe, majd Párizsba, legvégül pedig az Egyesült Államokba utazott. Itt a mozi gyártás hazájában, Hollywoodban találta magát. A megszokott életvitelben történt változások, az eltérő életstílus és erkölcsi normák, a más kultúra – mindez nyomott hagyott a zeneszerző életérzésében. Élete utolsó húsz évében csak két operettet írt, a „Marinka” -t 1945-ben és halála előtt az „Arizona lady” -t, melynek premierjét már nem érte meg. Kisebb sikert értek csak el, sokáig nem maradtak a színházak repertoárjában. Zenei munkássága megkoronázásaként 1953 április 11-én Párizsban Joseph Paul-Bencour átnyújtotta neki a francia becsületrend tiszti keresztjét. 1949-ben Kálmán Imrét hirtelen paralízis támadta meg. Fél arca és egyik lába megbénult, és beszélni sem tudott. Bár rövidebb ideig enyhe javulás lépett fel, 1953. október 30-án, Párizsban végleg  legyőzte a betegség. Halála 40. évfordulóján szülővárosa posztumusz díszpolgárrá választotta, tiszteletére a Millenium park zenepavilonjában szobrot állított, egykori lakhelyén pedig múzeumot rendeztek be.